Emlékszem, 12 éves voltam, amikor szüleim vettek egy tévét
és egy videó-lejátszót a családnak. Két év múlva a parabola antenna is
felkerült a tetőre akkori nagy örömünkre. Később persze, amikor a csodadoboz
rabságában vergődtünk – szüleim és mi gyerekek is - a kezdetleges nagy öröm keseredni
kezdett, és ürömmé vált. Értékes óráinkat töltöttük el a képernyő előtt. És
habár tudtuk, hogy ez helytelen, visszaélés Istennel szemben – a legnagyobb
talentummal való helytelen gazdálkodás - hosszú időbe telt, mire megtaláltuk a kikapcsoló
gombot.
Utólagosan még inkább érzem, mekkora kegyelem volt
számunkra a műholdáthelyezés. Ekkor 17 éves voltam. Onnantól kezdve csend
honolt a házban, és véget ért a beteges lángolás. Ördögi bűvkör volt. Csak
egyfajta kóstoló abból, mekkora veszélyben vannak azok, akik száz meg száz
csatorna kínálatával küzdenek. Mi csupán csak néhány adóval rendelkeztünk, de
bőven elég volt ahhoz, hogy az ellenség fertőző, beoltó munkája elinduljon
bennünk.
Visszatérve
ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultam, … amikor 12 éves voltam, húgom pedig 8,
Kisvakondon, Varázsceruzán, Kockásfülű nyúlon, Lolkán és Bolkán, Frakkon,
Doktor Bubón, gyurmameséken, Mazsolán és Tádén éltünk. A régi szép idők …
És bár manapság 12 éves koruknak inkább azért örülnek a
fiatalok, mert végre nem hivatkozhat senki a képernyő jobb sarkában elrejtett
tizenkettes karikára, én mégis úgy érzem, hogy ezek a mesék sokkal inkább
hozzájárultak felnőtté, emberré válásomhoz, mint a felnőttek – elviekben a
mesénél magasabb szintű - filmjei. Azok a filmek, sorozatok, amelyek elviekben
az élet valóságairól szólnak, de a problémákra való reakcióként nem a „ha
megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” elvet, vagyis nem a szeretetet jelölik
meg, az önzést, az én szeretetét növelik a gyermekben. Holott pont az lenne a
cél, amikről az életnek szólnia kéne, hogy megtanuljunk mindannyian önzetlenül
szeretni, szolgálni, jellemünk fejlődjön, megszentelődhessünk Isten bennünk
való munkálkodása által.
Hatalmas
felelősség nyugszik a szülőkön, hogy Isten táplálékát kérik gyermekeik számára
vagy engedik, hogy figyelmetlenségük, bizonytalanságukat kihasználva Sátánét
beetesse őket.
Ahogyan a szerető szülők kilenc hónapon keresztül a baba
fejlődése, szükségletei iránt fokozott figyelmet tanúsítanak, olyan
lelkesedéssel kellene, hogy a jövőjében is különleges küldetésnek tekintsék
gyermekük Életre nevelését.
Nem azt
mondom, hogy nincs jó film, és azt sem, hogy nincs rossz mese. Nem a műfajjal
van probléma, hanem sokkal inkább a filmkészítők és rajzfilmesek motivációjával.
Azzal, hogy miért gyártják az, amit, és mi a céljuk vele.
Mivel a
napokban kedvem támadt egy kicsit nosztalgiázni, és kisgyerekekre is vigyáztam,
belenéztünk egy-két kisvakondos epizódba. Wikipédián és más helyeken is
próbáltam informálódni a történet születéséről és folyamatáról. Azért is írtam
le mindezeket, mert szerintem az az ’elemózsia’, amit sikerült akkortájt a
tarisznyámba tennie a Gondviselésnek ezeken a szelíd, barátságos, békét árasztó
meséknek, a ma gyerekeinek is épülésére válhatnak.
Elsősorban a könyvek híve vagyok, de úgy gondolom, hogy a
mértékletességet e téren is szem előtt tartva jó befolyás árasztódhat
gyermekeinkre, ha Isten bölcsességét igényeljük ebben a kérdésben is.
mamusz
A Wikipédia így ír e sokakat
megérintő mese születéséről és történetéről:
"A Kisvakond (csehül Krtek vagy Krteček) egy kitalált szereplő, egy rajzfilmfigura, a Kisvakond csehszlovák rajzfilm sorozat főhőse. Megalkotója Zdeněk Miler cseh rajzfilmkészítő, a Barrandov stúdió egyik munkatársa.
Az akkor 33 éves rajzoló-animátor 1954 őszén kapta azt a feladatot, hogy tervezzen oktató és nevelő célzatú filmeket gyermekek számára. A lehetséges témák között szerepelt a textilipar és a ruhagyártás bemutatása. Miler nem akart szokványos propagandafilmet készíteni. Úgy gondolta, hogy jobb megoldás, ha egy szerethető filmszereplő kalandjai során ismerik meg a gyerekek a gyártási folyamatokat. Komolyan megküzdött a feladattal, alkotói válságából egy mára legendássá vált botlás segítette ki. Miler egy alkonyi séta alkalmával megbotlott egy vakondtúrásban – így született meg Kisvakond ötlete.
Kisvakond 1956-ban indult útjára, a helyes főhős sok kelet-európai országban hamar óriási népszerűségre tett szert, de Németországban, Ausztriában és Kínában is.
Sok
időbe tellett, mire rájöttem, hogy a Kisvakonddal valójában magamat rajzolom. Ő
az ideál, akinek lennem kéne. De nem érek fel az ideálhoz.” – Zdeněk Miler
Jellegzetességek
Bár az első változatban még beszélnek a szereplők, Miler és csapata szeretett volna egy olyan filmet csinálni, mely a gyerekek számára érthető függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek, és ezt a minden részre később jellemző módon oldották meg: a szereplők szinte soha nem beszélnek, és a mondanivalójukat a némafilmekhez hasonlóan gesztusokkal, illetve érzéseket kifejező hangokkal közlik, emiatt az epizódokat nem szükséges szinkronizálni. A hangokat Miler lányai adták, és ők voltak azok, akik a részeket általában elsőként végig tudták nézni, így megmutatva, hogy a gyerekek hogyan fogadják azt.A sorozat néhány epizódja a film készítésekor szokatlan módon tárgyalja az élet olyan dolgait, melyekről a gyerekeknek gyakran csak hamis vagy mesebeli képet közvetítettek a tévéműsorok; szinte anatómiai pontossággal mutatja be a születést, egy másik részben pedig a kisvakond autóbalesetet szenved, és majdnem meghal. Azonban mindezt a készítők olyan kedvességgel oldották meg, hogy a negatív hatás helyett az eredeti szándékot, – ami a gyerekek oktatása, megismertetése a világgal – tökéletesen el tudja érni.
Néhány hosszabb rész is készült (majdnem 30 perces), melyeknél az alkotók még szabadabbra engedték a fantáziájukat, és – főként a Kisvakond álmodik című részben – egy szürreális, Lewis Carroll Alice meséihez hasonló álomvilágot ábrázolnak.
Zeneszerzők
Mivel a sorozat részeiben nincs beszéd így zenéje is hangsúlyt kap a történet elmesélésében, illusztrációjában. A zeneszerzők végig akusztikus és elektronikus hangszereket használtak szintetikus vagy gépi hangszerek helyett.A sorozat jelentősebb zeneszerzői:
- Miloš Vacek
- Vadim Petrov (1974–1987, a legtöbb epizódban)
- Jirí Strohner (1998-2002)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése