Történet
egy tanárról, akinek sikerült megváltoztatnia diákjait, és a bennük
rejtőző – mások számára láthatatlan – lehetőségeket megragadva új
embereket faragott belőlük. Erőszak és felesleges – csak hátráltató –
regulák nélkül tette és olyan elhivatottsággal, hogy a ma pedagógusa is
példát vehetne tőle.
A
film a tiszta zene pozitív befolyásait is bemutatja. A muzsika,
hatással van hallgatójára, előadójára, összeköthet minket mint közös
tevékenység, ha helyesen használjuk az öröm egy kútforrása lehet.
Gyönyörű darabok szólalnak meg a filmben, a kis szedett-vedett,
apátlan-anyátlan, elveszettnek hitt, értéktelennek, javíthatatlannak
titulált osztály előadásában.Nagyon ajánlom megnézni! :)
Egy
csodálatos film rengeteg tanulsággal. Ébreszt, türelemre int,
elfogadásra sarkall. Megszégyenít. Felfedi az igazi szülőség mibenlétét.
Megmutatja az igazi barátok kitartását a lehetetlennek tűnő
helyzetekben. Rá mutat a legfontosabbra, a szeretetre. Egymás mellé
állítja az értelmi és az érzelmi intelligenciát, és megmutatja, hogy az
első hiánya legalább akkora problémák szülője lehet, mint az utóbbié.
mamusz
"Sam
Dawson (Sean Penn) okos, mint egy hétéves. A baj csak az, hogy elmúlt
harminc és egy betegség miatt sosem fogja meghaladni egy kisgyerek
szellemi színvonalát. Ő neveli kislányát, Lucy Diamondot (Dakota
Fenning), aki lassacskán okosabb lesz az apjánál. A gyámügyi hatóságok a
gyerek érdekében nevelőszülőkhöz költöztetik Lucyt, ám Sam agya vissza
akarja kapni lányát. A kirendelt védőügyvéd, Rita Harrison (Michelle
Pfeiffer) kezdetben vonakodik az ügytől, ám lassacskán rájön, milyen
sokat tanulhat szellemileg visszamaradott védencétől."
Helen
Adams Keller (1880-1968) amerikai író, aktivista és előadó volt. Ő volt
az első siket és vak diák, aki főiskolai diplomát szerzett.
A The Miracle Worker, A csodatévő (– A
kismadár) című film az azonos című színmű alapján készült valós történet
feldolgozása. Bepillantást nyerhetünk Helen Keller, családja és Anne
Sullivan életének nem mindennapi küzdelmeibe. Felértékelődhet bennünk a
látás, hallás, beszéd drágasága, s nagyobb becsben részesítve
érzékszerveinket, s az általuk nyert millió kincset hálás szívvel
kelhetünk fel. Az elégedetlenség helyett megelégedés költözhet
lelkünkbe. A türelem egy új mélységét kapva kicsit új látásmóddal, más
emberként nézhetünk szembe az élet kihívásaival, nem gyötrelmes, hanem
győzelmes oldalukat látva. mamusz
rendező: Nadia Tass
forgatókönyvíró: Monte Merrick, William Gibson
zeneszerző: William Goldstein
operatőr: David Parker
vágó: Marianne Brandon
szereplő(k):
Hallie Kate Eisenberg (Helen Keller)
Alison Elliott (Anne Sullivan)
David Strathairn (Keller kapitány)
Lucas Black (James Keller)
Damir Andrei (Dr. Anapaes)
„Helen Keller (Hallie Kate Eisenberg) halmozottan hátrányos lány, akit
kezelhetetlen állapota miatt szülei teljesen elzárnak a külvilágtól.
Helen csupán dührohamaival képes kommunikálni és ezért szülei már az
intézeti elhelyezésén gondolkoznak. Ekkor lép be az életükbe Anne
Sullivan (Alison Elliott), a gyengén látó tanárnő, akiben megvan a
beleérző képesség és a türelem kellő elegye, hogy Helent visszahozza
ebbe a világba. A szülők eleinte ellenzik a tanárnő módszereit, ám
hamarosan meglepve tapasztalják a bámulatos eredményt.”
„Nincs fontosabb foglalatosság, mint a házimunka.
Értelmességet és jártasságot követel meg, hogy valaki jól főzzön, és
étvágygerjesztő, egészséges ételeket tálaljon az asztalra. Az étel a gyomorba
kerül, hogy belőle egészséges vér képződjék a szervezet ellátásra, ezért az
étel készítése az egyik legfontosabb és legmagasabb rendű hivatás.
Nagyon fontos minden fiatal számára, hogy
ismerje a mindennapi kötelességeket. Egy fiatal nő nélkülözheti a francia
nyelvet, a zongorázást vagy az algebra tudományát, de nélkülözhetetlen számára,
hogy megtanulja a kenyérsütést, a szabás-varrást, és sok más olyan kötelesség
jó elvégzését, amelyek egy otthon megalapításához és fenntartásához
szükségesek.
Az egész
család egészségének és boldogságának építésében semmi sem fontosabb, mint a jó
szakács ügyessége és rátermettsége. Rosszul készített, egészségtelen főztjével
a háziasszony akadályozhatja, sőt tönkreteheti a felnőttek igyekezetét és
hátráltathatja a gyermekek fejlődését. Sok
jót tehet, ha étvágygerjesztő és ízletes ételeket készít, hogy a test
szükségleteiről gondoskodjék. Így az élet boldogsága sokféle módon
összefügg a mindennapi kötelességek iránti hűséggel.”
Az egészségtan oktatásánál egy komoly tanító minden
alkalmat megragad, hogy bemutassa, hogy milyen fontos a tisztaság szokásainkban és környezetünkben. Hangsúlyoznunk
kell a mindennapi fürdés értékét, a
testi egészség megőrzése és a szellemi tevékenység fokozása érdekében.
Figyelmet kell fordítanunk a napfényre,
a szellőztetésre, a hálószoba és a
konyha egészségére. Tanítsátok meg a
tanulókat arra, hogyaz egészséges
hálószoba, a tiszta konyha, az ízlésesen megterített asztal és az egészséges
táplálék többet jelent a családi boldogság biztosításában és jobban felkelti
minden értelmes látogató érdeklődését, mint a fogadószobában elhelyezett
értékes bútorzat. Ma sem kevésbé aktuális az isteni tanító több mint 1800
évvel ezelőtt adott tanítása: „Az élet több, hogynem az eledel, és a test,
hogynem az öltözet.” (Lk.12:23)
Emlékszem, 12 éves voltam, amikor szüleim vettek egy tévét
és egy videó-lejátszót a családnak. Két év múlva a parabola antenna is
felkerült a tetőre akkori nagy örömünkre. Később persze, amikor a csodadoboz
rabságában vergődtünk – szüleim és mi gyerekek is - a kezdetleges nagy öröm keseredni
kezdett, és ürömmé vált. Értékes óráinkat töltöttük el a képernyő előtt. És
habár tudtuk, hogy ez helytelen, visszaélés Istennel szemben – a legnagyobb
talentummal való helytelen gazdálkodás - hosszú időbe telt, mire megtaláltuk a kikapcsoló
gombot.
Utólagosan még inkább érzem, mekkora kegyelem volt
számunkra a műholdáthelyezés. Ekkor 17 éves voltam. Onnantól kezdve csend
honolt a házban, és véget ért a beteges lángolás. Ördögi bűvkör volt. Csak
egyfajta kóstoló abból, mekkora veszélyben vannak azok, akik száz meg száz
csatorna kínálatával küzdenek. Mi csupán csak néhány adóval rendelkeztünk, de
bőven elég volt ahhoz, hogy az ellenség fertőző, beoltó munkája elinduljon
bennünk.
Visszatérve
ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultam, … amikor 12 éves voltam, húgom pedig 8,
Kisvakondon, Varázsceruzán, Kockásfülű nyúlon, Lolkán és Bolkán, Frakkon,
Doktor Bubón, gyurmameséken, Mazsolán és Tádén éltünk. A régi szép idők …
És bár manapság 12 éves koruknak inkább azért örülnek a
fiatalok, mert végre nem hivatkozhat senki a képernyő jobb sarkában elrejtett
tizenkettes karikára, én mégis úgy érzem, hogy ezek a mesék sokkal inkább
hozzájárultak felnőtté, emberré válásomhoz, mint a felnőttek – elviekben a
mesénél magasabb szintű - filmjei. Azok a filmek, sorozatok, amelyek elviekben
az élet valóságairól szólnak, de a problémákra való reakcióként nem a „ha
megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” elvet, vagyis nem a szeretetet jelölik
meg, az önzést, az én szeretetét növelik a gyermekben. Holott pont az lenne a
cél, amikről az életnek szólnia kéne, hogy megtanuljunk mindannyian önzetlenül
szeretni, szolgálni, jellemünk fejlődjön, megszentelődhessünk Isten bennünk
való munkálkodása által.
Hatalmas
felelősség nyugszik a szülőkön, hogy Isten táplálékát kérik gyermekeik számára
vagy engedik, hogy figyelmetlenségük, bizonytalanságukat kihasználva Sátánét
beetesse őket.
Ahogyan a szerető szülők kilenc hónapon keresztül a baba
fejlődése, szükségletei iránt fokozott figyelmet tanúsítanak, olyan
lelkesedéssel kellene, hogy a jövőjében is különleges küldetésnek tekintsék
gyermekük Életre nevelését.
Nem azt
mondom, hogy nincs jó film, és azt sem, hogy nincs rossz mese. Nem a műfajjal
van probléma, hanem sokkal inkább a filmkészítők és rajzfilmesek motivációjával.
Azzal, hogy miért gyártják az, amit, és mi a céljuk vele.
Mivel a
napokban kedvem támadt egy kicsit nosztalgiázni, és kisgyerekekre is vigyáztam,
belenéztünk egy-két kisvakondos epizódba. Wikipédián és más helyeken is
próbáltam informálódni a történet születéséről és folyamatáról. Azért is írtam
le mindezeket, mert szerintem az az ’elemózsia’, amit sikerült akkortájt a
tarisznyámba tennie a Gondviselésnek ezeken a szelíd, barátságos, békét árasztó
meséknek, a ma gyerekeinek is épülésére válhatnak.
Elsősorban a könyvek híve vagyok, de úgy gondolom, hogy a
mértékletességet e téren is szem előtt tartva jó befolyás árasztódhat
gyermekeinkre, ha Isten bölcsességét igényeljük ebben a kérdésben is.
mamusz
A Wikipédia így ír e sokakat
megérintő mese születéséről és történetéről:
"A Kisvakond (csehül Krtek
vagy Krteček) egy kitalált
szereplő, egy rajzfilmfigura,
a Kisvakond csehszlovák rajzfilm
sorozat főhőse. Megalkotója Zdeněk Miler
cseh rajzfilmkészítő, a Barrandov stúdió egyik munkatársa. Az akkor 33 éves
rajzoló-animátor 1954
őszén kapta azt a feladatot, hogy tervezzen oktató és nevelő célzatú filmeket
gyermekek számára. A lehetséges témák között szerepelt a textilipar
és a ruhagyártás bemutatása. Miler nem akart szokványos propagandafilmet
készíteni. Úgy gondolta, hogy jobb megoldás, ha egy szerethető filmszereplő
kalandjai során ismerik meg a gyerekek a gyártási folyamatokat.
Komolyan megküzdött a feladattal, alkotói válságából egy mára legendássá vált
botlás segítette ki. Miler egy
alkonyi séta alkalmával megbotlott egy vakondtúrásban
– így született meg Kisvakond ötlete. Kisvakond 1956-ban indult útjára, a
helyes főhős sok kelet-európai országban hamar óriási népszerűségre tett szert,
de Németországban, Ausztriában és Kínában is.
Sok
időbe tellett, mire rájöttem, hogy a Kisvakonddal valójában magamat rajzolom. Ő
az ideál, akinek lennem kéne. De nem érek fel az ideálhoz.” – Zdeněk Miler
A máig legismertebb első
darabot „A vakond nadrágja”
címmel a Velencei Filmfesztiválon mutatták be, ahol
első díjjal jutalmazták. Ezt további 65 epizód követte.
Jellegzetességek
Bár az első változatban még beszélnek a
szereplők, Miler és csapata szeretett volna egy olyan filmet csinálni, mely a
gyerekek számára érthető függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek, és
ezt a minden részre később jellemző módon oldották meg: a szereplők szinte soha
nem beszélnek, és a mondanivalójukat a némafilmekhez hasonlóan gesztusokkal,
illetve érzéseket kifejező hangokkal közlik, emiatt az epizódokat nem szükséges
szinkronizálni. A
hangokat Miler lányai adták, és ők voltak azok, akik a részeket általában
elsőként végig tudták nézni, így megmutatva, hogy a gyerekek hogyan fogadják azt. A sorozat néhány epizódja a film
készítésekor szokatlan módon tárgyalja az élet olyan dolgait, melyekről a
gyerekeknek gyakran csak hamis vagy mesebeli képet közvetítettek a tévéműsorok; szinte anatómiai pontossággal mutatja
be a születést, egy másik részben pedig a kisvakond autóbalesetet szenved, és
majdnem meghal. Azonban mindezt a készítők olyan kedvességgel oldották meg,
hogy a negatív hatás helyett az eredeti szándékot, – ami a gyerekek oktatása,
megismertetése a világgal – tökéletesen el tudja érni. Néhány hosszabb rész is
készült (majdnem 30 perces), melyeknél az alkotók még szabadabbra engedték a
fantáziájukat, és – főként a Kisvakond álmodik című részben – egy szürreális, Lewis Carroll
Alice meséihez hasonló álomvilágot ábrázolnak.
Zeneszerzők
Mivel a sorozat részeiben nincs beszéd
így zenéje is hangsúlyt kap a történet elmesélésében, illusztrációjában. A
zeneszerzők végig akusztikus és elektronikus hangszereket használtak
szintetikus vagy gépi hangszerek helyett. A sorozat
jelentősebb zeneszerzői:
